Dr. Győri Attila hivatásszeretete és betegek iránti nyitottsága, elkötelezettsége közismert, ezért is kapta meg 2017-ben ugyanennek a kitüntetésnek a közönségdíját. Ezúttal a megyei Príma díjat az egészségügyben végzett, jelentős oktatói tevékenységéért vehette át. A főorvos úrral a díjról, oktatásról, hivatásról és a kórházi munkáról beszélgetettünk.

– Szeret tanítani?

– Én mindig azt hittem, hogy nem szeretek. Nekem az anyukám pedagógus és mindig úgy gondoltam, hogy én soha nem leszek tanár. Az a véleményem, hogy ha valaki orvosi egyetemre megy, az azért teszi, mert orvos akar lenni. Ha nem érdekli, az nagyon nagy baj és akkor nem én vagyok az, aki ezt megfordítja benne. De ha azt látom, hogy valaki érdeklődő, akkor igen, akkor kifejezetten szeretem átadni a tudást.

– Mióta vesz részt az oktatásban?

– Még Szarka főorvos úr volt az osztályvezető, az ő keze alatt kezdtem el tanítani az egészségügyi szakiskolában, de felnőttképzésben is több évig oktattam, szülésznőknek anatómiát és sebészetet, illetve a HÍD - képzésben sebkezelést. A sebészeti osztályon is rendszeresen fogadunk elsőéves hallgatókat ápolástani gyakorlatra, negyedéveseket sebészeti, illetve hatodéveseket a sebészet szigorlathoz kapcsolódó gyakorlatokra.

– Miért fontos az ápolási gyakorlat az orvosoknak?

– Nem szeretem a közhelyeket, nem is akarok túl sokat puffogtatni belőlük, de ezt a Príma gálán is elmondtam, hogy a mi szakmánk csapatmunka, amit nem tudunk egyedül elvégezni. Ha az ember mögött nincs egy csapat, akkor a gyógyítást nem lehet jól csinálni. Ahhoz, hogy én tudjam, hogy mit kérhetek az ápolóktól, tudnom kell, miből áll az ápolás. Ha tudom, miből áll az ápolás és ráadásul csináltam is, akkor sokkal megalapozottabban kérhetek valamit. Én az itt dolgozó nővérektől tanultam meg például vért venni, injekciót beadni, ágyat húzni, amikor elsőéves voltam. A gyakorlati képzés tehát nagyon fontos, nagyon kell tudnia az orvosnak, hogy miről szól az ápolás, mert ha azt nem tudjuk, akkor lehet, hogy elvárunk valamit, amit nem várhatnánk el. Ráadásul teljesen mindegy, hogy én elsős egyetemista vagyok, vagy osztályvezető, a beteggel kommunikálni kell és ehhez az ápolástani gyakorlat rengeteget ad.

– Hogy érzi, sikerül átadni ezt a felfogást a gyakornokoknak?

– Igen, azt hiszem. Hála Istennek, néhány éve a kórház sebészeti osztályára elég sok hallgató jelentkezik nyári gyakorlatra és sokan jönnek év közben is. Akiken érzem, hogy fogékonyak, érdeklődőek, azoknak azért később is igyekszem követni a pályafutását. Akkor is, ha nem sebész lesz belőlük. Az is előfordult, hogy nem a sebészet irányába javasoltam valakinek a további pályát, az egyikükből például kiváló radiológus lett és végtelenül jólesett, hogy hálás volt az iránymutatásért. De jó érzés, és erre is van példa, hogy valaki az itt eltöltött gyakorlat után hozzánk szeretne jönni például rezidensnek.

– Egy korábbi interjúban hitvallásaként fogalmazta meg, hogy „amikor éjszaka azzal keltenek, hogy be kell jönni dolgozni, tartsam szem előtt, hogy az a beteg, aki miatt bejövök, kétségbe van esve, és ha épp mérgelődnék, inkább mosolyogjak” Mennyire nehéz ezt betartani?

– Nagyon igyekszem. Voltam már nagyon beteg. Hosszadalmas volt a terápia és nagyon nehéz volt közben megtapasztalni azt a kiszolgáltatottságot, amit egy kórházban a beteg érez. Egy beteg általában senkit sem ismer. Ott van a bajával, amiről fogalma sincs, hogy valójában kicsi, nagy, vagy közepes, de ő abban a pillanatban azt érzi a legnagyobb bajnak. Ezt a kiszolgáltatottságot sehol sem lenne szabad érezni és sehol sem szabad vele visszaélni.

– Milyen érzés volt átvenni a díjat?

– Nagyon jó érzés volt, de úgy gondolom, ez nem csak nekem szól, hanem a munkának, az orvosoknak. És fontos számomra, hogy rajtam keresztül rájuk is gondolnak. Én pedig ugyanúgy fogok dolgozni továbbra is.

– Mik a közeljövőbeli tervei?

– A gyakornokok, fiatal kollégák segítése és persze én magam is igyekszem az újabb műtéti technológiákban fejlődni. Cél az, hogy ne csak fennmaradjunk, hanem az osztályunk lehetőségei is bővülhessenek, elsősorban a laparoszkópiás eljárásokban, amivel gyorsabb a gyógyulás, és a fertőzési kockázatot is csökkenteni lehet. A másik ilyen fontos terület lehet az új intervenciós eljárásokban, például az érszűkületek tágításos kezelésében történő előrelépés. Ahogy azt mondják sebész körökben, szeretném a munkámat addig folytatni, amíg megvan hozzá a kezem, szemem és a belátási képességem.

Forrás, fotó: Tolna Vármegyei Balassa János Kórház