– A manuális dolgok már gyerekkorom óta érdekeltek, mindig barkácsoltam. Az orvoslás pedig családunk több orvos ismerőse miatt példa volt előttem. Valójában már nyolcadikos koromtól kezdve sebésznek készültem, a gimnáziumban folyamatosan ez a pálya lebegett a szemem előtt. A debreceni egyetemen végeztem, és azóta sebészként gyakorlom az orvosi hivatást. Előbb Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében dolgoztam öt évig, ahol nagyon sokat tanultam első főnökömtől, Szolnokra pedig már szakorvosként érkeztem. Több mint harminc éve dolgozom a megyeszékhelyen, kilenc éven át a MÁV Kórházban, s immár 21 éve a Hetényi kórház sebészetén.

– Ön szerint mi a sebészet szépsége?

– Ez a gyógyító tevékenység több évtizedes gyakorlat után is tartogat kihívásokat, előfordulhat olyan eset, amivel korábban még nem találkoztunk. A rutin megoldások mellett szembesülünk olyan ritka betegségekkel is, amelyek ellátásakor egyedi döntést kell hozni, és rendhagyó technikai megoldást kell alkalmazni.

Örömteli számunkra, ha egy magas kockázatú, társbetegségekkel terhelt beteg gyógyultan távozik osztályunkról.

– Ugyanakkor nem könnyű feldolgozni a sok sikeres operáció mellett, ha olyan esettel találkozunk, amelynél a sebészi beavatkozás már nem segít. Az orvostudomány hatalmas léptekkel fejlődik, a diagnosztika, a sebészeti módszerek sokat változtak, ezekkel természetesen lépést kell tartani, szükséges folyamatosan képezni magunkat. Ez is a sebészi hivatás része. Mindezek miatt egy-egy sürgős műtét elvégzéséhez a mai napig egészséges izgalommal fogok hozzá.

– Emlékszik rá, hogy meddig tartott a leghosszabb műtétje?

– Emlékeim szerint körülbelül négy órán át, de alig rövidebb műtétek sem számítanak ritkaságnak nálunk. Nyilván ehhez megfelelő kollegiális segítségre és állóképességre is szükség van. Sokszor éjszaka, hajnalban kell órákon át a műtőasztalnál állnunk ügyeletben. Természetesen próbálok vigyázni magamra, egészségesen élni, sportolni.

– Mi az, ami kikapcsolja, pihenteti?

– Talán érthető, hogy egy-egy eset otthon is foglalkoztat, de próbálom a szabadidőmet úgy eltöltetni, hogy regenerálódjak. A feltöltődésben segít a két gyönyörű unokámmal eltöltött idő, és néhány hobbim is. Szeretek horgászni, heti szinten járok focizni és a családdal is gyakran kerékpározunk, kirándulunk.

– Hogyan látja a szolnoki sebészet helyzetét?

– Létszámilag megfelelő a sebészeti osztály, sok tehetséges fiatal van, ügyesek és gyorsan fejlődnek. Nyilván ez hosszú folyamat, hiszen ahogy korábbi főnököm mondta: „a sebész 15 év után kezdődik” és onnantól is egész életen át fejleszteni kell a tudást. A tapasztalat és a megszerzett gyakorlat rengeteget számít. Úgy gondolom, osztályunkon biztosított a jövő.

– Miként fogadta a minisztériumi elismerést?

– Őszintén mondom, váratlanul ért. Örömmel vettem át, nagy megtiszteltetésnek tartom. Úgy érzem, én csak a munkámat végzem lelkiismeretem szerint. Ezúton is köszönöm, hogy felterjesztettek a kitüntetésre. Vallom, ahhoz, hogy egy ilyen díjat kapjon az ember, szükséges a megfelelő családi és munkahelyi háttér.

– Ön szerint mitől lesz valaki jó sebész?

– Nagyon fontos, hogy tisztességes és következetes legyen a beteggel szemben, lelkiismeretes és alapos. Emellett szükség van megfelelő állóképességre, manualitásra és nem kevés bátorságra, határozottságra. Ugyanis egy sürgős műtétnél nagyon rövid idő alatt kell dönteni, olyankor nem lehet bizonytalannak lenni.

Egy jó sebésznek határozott, gyors döntéseket kell hoznia.

– Magáról a gyógyításról pedig azt gondolom, elsődleges, hogy mindig a betegre odafigyelve, személyre szabottan határozzuk meg a kezelést. Azokból a normákból, amelyeket önmagamnak állítottam fel, 36 év után sem engedek. Elvem az, hogy a körülményekhez képest mindig a lehető legtöbbet tegyünk a beteg gyógyulása érdekében.

Forrás: szoljon.hu